A biológiában evolúció alatt folyamatos változások olyan sorozatát értjük, melynek során bizonyos populációk öröklődő jellegei nemzedékről nemzedékre változnak. Más megközelítésben az evolúció alatt a populációknak a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodását értjük, mely alkalmazkodást génállományuk, ezen keresztül tulajdonságaik megváltozásával érik el. A tulajdonságok, jellegek géneken keresztül fejeződnek ki, melyek a reprodukció során másolással adódnak tovább a következő nemzedékbe. Másolódáskor apró, (részben) véletlenszerű változások, mutációk mehetnek végbe, melyek megváltoztatják az utód génkészletét. Ezen változások új, vagy megváltozott jellegekben fejeződhetnek ki, melyek sikeres szaporodás során továbbörökíthetők.[1] Új jellegek származhatnak még populációk közti génáramlásból, genetikai sodródásból is. Néha ezen változások növelik a túlélési és(/vagy) szaporodási esélyt, ez esetben a következő nemzedékben növekszik gyakoriságuk. Azon változatok, melyek csökkentik a túlélési vagy szaporodási esélyeket, ritkábbá válnak a populációban. Ez a természetes szelekciónak nevezett folyamat az adott környezethez való alkalmazkodáshoz, adaptációhoz vezet, mely az élőlényeket bizonyos ökológiai fülkébe igazítja, s mely végső soron új fajok kialakulását eredményezheti.

Az evolúció természetes kiválasztódáson alapuló modelljét először Charles Darwin és Alfred Russel Wallace vetette fel, részletes leírásra először Darwin A fajok eredete (1859) című könyvében került sor. Darwin munkássága alapján az evolúció elfogadottsága tudományos közösségben általánossá vált. Az 1930-as években a darwini szelekciót és a mendeli öröklődés elméletét a modern evolúciós szintézis foglalta közös keretbe, kapcsolatot teremtve ezzel az evolúció egységei (gének) és az evolúció mechanizmusa (természetes kiválasztódás) között. Ez az erőteljes magyarázó és bejósló erejű elmélet a modern biológia rendezőelvévé, s a földi élet sokszínűségének magyarázatává vált.